Madártávlat

2. napja vagyunk a sivatagban. A srácok még egész lelkesek. Holnap már tuti, hogy 1000 bajuk lesz. Tehát araszolunk a sivatagban és közben Tray folyton arról nyafog, hogy milyen meleg van.

 - Abbahagynád? Elég idegesítő. – Szóltam.

 - Te könnyen beszélsz, neked nem kell gyalogolnod! – Igaza volt, én Keltán lovagoltam, míg ők gyalogoltak. Leugrottam lovamról.

 - Tessék. Így jobb?

 - Nem igazán. – Válaszolt. Ekkor egy egészen használható ötletem támadt.

 - Hé! Mi volna, ha inkább repülnénk? – Kérdeztem. Mindenki felém fordult.

 - Van szárnyad talán, hogy repülni akarsz? – Kérdezte Len gúnyosan. Hátat fordítottam és Keltától kérdeztem valamit. Ő bólintott.

 - Lesz. – Feleltem röviden. – Kelta! Lélekalakzat! A medálba! – Kiáltottam és megjelent Kelta óriás alakja. – Itt van a szárny! – Mondtam. – OK. Aki nem akar lemaradni, az most szálljon fel, mert a Dobi village gyorsjárat egy perc múlva már röpködni fog! – Kiáltottam. Kelta lefeküdt, hogy a fiúk könnyedén felmehessenek a hátára. Néhányszor meglendítette hatalmas szárnyit, és máris legalább 200 m magasan repültünk. – Rendben akkor már csak irány kell! Lyserg? – Néztem a fiúra, aki az ingájával megmondta, merre menjünk.

 - Gyorsabb, kellemesebb és még pihenhetünk is! – Mondta Rio.

 - Hé! Nem üdülésen vagyunk! Figyeljetek lefelé! Ha megtaláltuk Dobi falut, a maradék időben annyit pihentek amennyit akartok! – Kiabáltam le Kelta fejéről. Erre egy kicsit felélénkültek és úgy tettek, mintha nagyon érdekelné őket az eredeti célunk. Én figyeltem, de őszintén pillanatnyilag engem sem érdekelt különösebben. – Szólj, ha látsz valamit. – Mondtam Keltának eztán leugrottam a hátára, hogy srácok el ne aludjanak. A következő fél óra eseménytelenül telt. Egyszer csak Kelta hírtelen fékezett, ami felrázott mindenkit.

 - Hé! Szólj rá a lovadra, hogy óvatosabban fékezzen! – Mondta Len.

 - Ne nyafogj, jó? Biztosan talált valamit. – Válaszoltam, majd körülnéztem, mi lehet, amit Kelta megpillantott. Nem kellett sokáig keresgélnem, a baj megmutatta magát. Fehér fénycsóva szelte át a levegőt, és majdnem eltalálta Keltát, de ő csak arrébb siklott egy kicsit. Mindannyian lenéztünk és alig hittünk a szemünknek! 10 méteres felénk száguldó lélekalakokkal találtuk szemben magunkat. Azonnal megismertük őket.

 - Te nem nyírtad ki ezt a bandát, Len? – Kérdeztem. A fiú szeme lángolt a dühtől.

 - Úgy tűnik, ezek valahogy nem tudnak meghalni. – Mondta Lyserg.

 - Annyi baj legyen! – Feleltem. – Kapaszkodjatok! Kicsit gyorsítunk! – Kiáltottam és a lehető leggyorsabban visszatértem Kelta fejére. Támadóink, egy hatalmas csontváz, ami bizonyára Ramirótól származik, egy legóból összerakott dinoszaurusz, egy fehér sugárnyaláb, egy ark szellem, és egy fém amiből két banda mancs lógott ki, egészen közel voltak már hozzánk, de egy szemvillanás alatt több 10 méterre kerültünk tőlük.

 - Csak azt tudnám, már megint mit akarnak tőlünk? – Kérdezte Rio.

 - Jó kérdés! Derítsük ki! – Helyeselt Yoh.

 - Rendben! Megkérjük kedves utasainkat, a biztonsági öveket kapcsolják be, mert leszállunk! – Mondtam és teljes sebességgel zuhantunk a föld felé. A sebességhez képest Kelta könnyedén ért földet. Velünk szemben ismerős alakok álltak. Leugrottunk Keltáról.

 - Mit akartok? – Kérdezte Len ellenségesen. Ellenfeleink nem válaszoltak azonnal. Aztán mégis sikerült elmondaniuk a választ:

 - A nézeteltérésünket majd később rendezzük, most csak a lány kell, és már megyünk is! – Mondta a hatalmas kínai férfi.

 - Elmondanátok, mégis mit akartok tőlem? – Kérdeztem.

 - A Mesterünk parancsára cselekszünk. – Válaszolt Ramiro.

 - Szerintem ezeknek fáziskésésük van! Zeket már rég elpusztítottuk! – Mondta Tray.

 - Már nem ő a Mesterünk, hanem Orfeo. – Válaszolt a kínai. Ezt sejtettem. Vagyis ők is az erőmet akarják. Már csak ez hiányzott!

 - Ó haver, nem igaz, hogy ezek sosem tudnak jó oldalt választani! – Mondta Tray. Ebben igaza volt.

 - OK! Akkor gyertek, és kapjatok el, ha tudtok! – Kiáltottam, Kelta újra a levegőben volt. Mentünk néhány 100 métert, majd hátra fordultam. Az ark szellem teljes sebességgel száguldott utánam, és a legó dínó is a sarkamban volt. Kelta szembe fordult támadóinkkal és rájuk eresztett egy szélörvényt, amitől a dinó darabokra tört. Az ark szellem viszont könnyedén kikerülte a támadást. Most ő támadott, de Kelta is kecsesen elkerülte. Közben észrevettem, hogy az óriás csontváz a földön követ. A másik kettőt – vagy hányan voltak – a srácok lefoglalták. Ismét mi támadtunk, de megint elkerülte a támadást. Dühömben éppen ott tartottam, hogy ráküldök egy tűzesőt, de nem maradt rá időm. Valami – a srácok, mint szemtanúk szerint a csontváz kardja – megtörte a lélekkontrollomat és én leestem Keltáról. Mintha mindez nem lenne elég, az ark szellem megtámadott és egy ütéssel legalább kétszer akkorára növelte az esési sebességemet. Tovább már nem emlékszem.

 Míg én eszméletlenül feküdtem beesteledett. Ahogy kezdtem magamhoz térni, éreztem az éjszaka kellemes hűvösét és a tűz melegét, ami mellettem égett. Kinyitottam a szemem és megláttam a csillagokat a fejem fölött. Egy pillanatig elnéztem őket, majd megmozdultam. Na, ezt nem kellett volna! Úgy éreztem, mintha minden egyes porcikám ezer darabra tört volna. Behunytam a szemem, de még akkor is csillagokat láttam a fájdalomtól. Megpróbáltam felülni, de nem bírtam. Megjelent Kelta felettem. Rámosolyogtam.

- Megmaradok. – Suttogtam neki. Majd újra becsuktam a szemem és elaludtam.

 Reggel ébredtem fel újra. A nap még csak akkor kelt fel keleten, de már meleg volt. Halk beszélgetést hallottam a közelemből. Nem tudtam, ki beszél, nem is értettem mit mondanak. Nagy nehezen fel tudtam ülni, már nem fájt annyira minden porcikám. Körülnéztem. Yoh és Amidamaru beszélgettek. Elnéztem őket egy darabig. Kelta megjelent mellettem mini alakban.

 - Jól vagyok. – Mondtam neki kicsit hangosabban, mint akartam, Yoh meghallotta a hangom.

 - Szia! Reméltem, ma felébredsz. – Mondta egy kedves mosoly kíséretében.

 - Már az éjjel magamhoz tértem.  – Válaszoltam.

 - Faust szerint nem tört el semmid. – Folytatta.

 - Hát, én nem így érzem.

 - Nem csoda, több mint 20 métert zuhantál.

 - Csak annyi volt? Többnek tűnt.

 - Nem csodálkozom. Azért ma már fel tudsz kelni?

 - Ha nem, majd Kelta visz. Igaz? – Néztem rá. Megjelent teljes valójában, és kihúzta magát. Jót nevettem volna, ha nem fájt volna.